Versek

 

“A költészet nagyon szubjektív és intim önkifejezési mód. Szó szerint a saját szívdobogásod. A ritmusod. A lelked zenéje. Szuperkoncentrálva. Egy sűrű darab önmagadból.”

Val Kilmer 

 

 

Val Kilmer, a zseniális amerikai színész gondolataira rímel egy kedves barátom véleménye, aki miután elolvasta a verseskötetemet, felhívott és azt mondta, hogy ez a verseskötet szerinte nem azért kapta a Szélviharmónia címet, mert jól csengő és ötletes szó, meg aztán amúgy is van egy ilyen című versem, hanem azért, mert a Szélviharmónia én magam vagyok. Ugye igazam van? – kérdezte. Töredelmesen be kell vallanom, igen – feleltem. 

Jóleső érzés fogott el. Hiszen ezek szerint az olvasó ért engem. Persze akár furcsán is érezhettem volna magam, hiszen ha a barátom belém látott a verseken keresztül, akkor ezentúl bárki belém láthat, aki olvas engem. Na tessék! Aki elolvassa a verseskötetemet, mindent tudni fog rólam. Azért ez veszélyes boldogság.

Na persze, aki nem akarja, hogy lássák, az ne írjon verseket. 😊

Én viszont írok. Azt hiszem, tulajdonképpen terápia szerűen. Hol felvidítva, hol konkrétan életben tartva magamat. Vagy legalábbis a reményt. Hogy nem teljesen hiábavaló az élet. Így született ez a verseskötet is.

 

 

 

Versek

Versek

A versek azt hiszem, valójában nem bennem születnek, hanem csak úgy jönnek. Talán fentről. Én pedig valahogy átengedem őket magamon. Aztán lerakódnak a lelkemben, mint a folyó itt-ott felkapott aprócska kincsei a parton, egy kis „mérhetetlen” időre. Megpihennek egy csöppet, magukba szívnak ezt-azt a múltamból, a jelenemből, meg a képzeletemből. Az életemből. Mindenféle szilánkokat, sebeket meg vágyakat. Kérdéseket feszegetnek és talán válaszokat is adnak. A sorokban tehát én magam is benne vagyok egy kicsit. No meg persze olyan is van, amikor nem kicsit. A verseim az én privát mélységeimbe engednek bepillantást, olykor azt gondolom, túlságosan is, de ez nem baj. Ennek így kell lennie. Hiszen semmi sem véletlen. Az sem, hogy én kiírom magamból és az sem, hogy Te elolvasod.

A múltamban járok

A múltamban járok lehunyt szemmel
Ropog a hó a lábunk alatt
Ahogy a kopasz fák tövében lihegve Kapaszkodunk vissza a
hegytetőre

Az égbe karmol egy öreg fa ága
Tövében apró hóvirág tündököl
Egyre szaporább a tüdő és a szív hangja
A lábunk pedig egyre nehezebb

Állunk a város felett, akár az idő
A levegő jólesően friss és karcol
Még legalább két csúszás belefér
Aztán zötykölődhetünk hazafelé

Kipirult arcodon hosszan pihen a tekintetem
Két tenyeremben melegszik kis kezed
Szerelmes fiatalnak lenni jó dolog
És tudom, hogy ez a pillanat is elmúlik egyszer

 

 

HAAGEN IMRE – ÖNKÉNT

 

HAAGEN IMRE – LÉLEKHANG

 

 

 

 

[

ERDŐS BORCSA – HISZEK

HAAGEN IMRE EGYSZERŰEN NEM TUDOK SZÓLNI

[/section]